Kiabálás a gyerekkel
Minden szülőnek az egyik legalapvetőbb célja, hogy békés, nyugodt családi
környezetet alakítson ki. Ahol egész egyszerűen, nincs helye az ordításnak,
kiabálásnak, ahol ezek fel sem merülhetnek bennünk. És gratulálok őszinte szívvel
mindazoknak a szülőknek, akiknek még soha semmilyen helyzetben nem fogyott el
annyira a türelme, hogy megemelje a hangját, gyermeke bizonyos viselkedése
kapcsán.
De valljuk be őszintén, a többség már kiabált gyermekével. Sőt, adódhattak már
olyan időszakok is, amikor szinte rendszeresen, naponta többször is szakadt már el az
a bizonyos cérna. Amikor szinte semmi sem jó, amikor szinte másról sem szóltak a
napok, mint az állandó veszekedésről a gyerekkel. Néha, a gyerekek, mintha
tudatosan viselkednének úgy, hogy a szülő elveszítse az önuralmát és kiabáljon. Mert
nem fogad szót, mert semmi sem jó, mert nyafog, dacos, hisztis, ellenszegül,
visszabeszél…mintha a határokat feszegetné, hogy meddig mehet még el. Mintha a
szülőt tesztelné, mennyit bír ki a türelme. A családi béke és nyugalom pedig
időnként, szinte elérhetetlennek tűnik.
Pedig valójában, minden gyermek nyugodt, türelmes szülőre vágyik. Igen, akkor is,
amikor a határokat feszegeti. Igen, akkor is, amikor nyafog, hisztizik, visszabeszél.
Szeretné, ha ezekben a helyzetekben is megőrizné higgadtságát a szülő. Ha erős
maradna. Nyugodt, békés, erős, mint egy szikla. Akire akkor is számíthat, amikor ő
elveszíti az irányítást az érzelmei felett. Hogy segítsen neki a szülő lehiggadni,
megnyugodni, helyesen kezelni az érzelmeit. Aki a viselkedésével példát mutat.
Gondolj csak bele, amikor ki vagy borulva, amikor bánt valami, amikor szomorú vagy,
neked mi segítene jobban? Ha a számodra legfontosabb ember kiabálna veled, hogy
azonnal nyugodj meg, vagy ha a nyugodt, higgadt viselkedésével a támaszod
lenne?…na ugye…Hogy elképesztően nehéz megőrizni időnként a türelmünket? Igaz,
nagyon nehéz. De ne feledd, egy gyermek még csak tanulja, hogyan kell az érzelmeit
kezelni, mi a helyes viselkedés. Legfőképpen Tőled. Tőled, aki már felnőtt vagy, és
tudod, hogy kell az érzelmeken uralkodni, s mik az elvárt viselkedési formák. Igen,
legnagyobbrészt Tőled és a mostani viselkedéseden múlik, hogy később, milyen
felnőtt lesz a gyermeked.
A kiabálás mentes gyereknevelés, azonban nem azt jelenti, hogy ráhagyunk mindent
a gyerekre, hogy engedelmeskedünk neki, hogy amiért például hisztizik, azt azonnal
teljesítsük. Sokan esnek ugyanis abba a hibába, hogy azzal, hogy azt mondjuk, nem
szabad kiabálni a gyerekkel, rögtön a másik végletbe esnek, azaz, túl
engedékenyekké válnak, mindent ráhagynak a gyerekre. Mert ez sem jó módszer.
Pusztán arról van szó, hogy úgy maradjunk következetesek, szigorúak, hogy nem
emeljük fel a hangunkat. Hiszen a cél az, hogy gyermekünk is megtanuljon uralkodni
önmagán. Leginkább pedig a példából tanul, ezt nem győzöm hangsúlyozni.
Az ordibálás a leggyakoribb reakció, ami a tehetetlenség érzéséből fakad. Amikor
kilencszer megkéred a gyereket, hogy pakolja el a játékait, de ő, mintha süket lenne,
nem csinál semmit, akkor az esetek 90%-ban, tizedjére már kiabálni fogunk. Mert
elfogyott a türelem, mert személyes bántásnak vesszük a gyerek engedetlenségét és
tehetetlennek érezzük magunkat. Mert nagyon sok szülő a gyermek jó vagy rossz
viselkedése alapján sorolja be magát jó vagy rossz szülőnek. Pedig a szülőség, nem a
gyermek viselkedésével egyenlő. És ha a kiabálás sem válik be? Akkor lemondóan
legyintünk és elpakolunk a gyerek helyett…
A szülők, meghitt, bensőséges kapcsolatot szeretnének kialakítani gyermekükkel. De
vajon ez lehetséges ordítással, kiabálással? Még akkor is, ha csak néha-néha teszünk
így? Sem az ordítás, sem pedig az engedékenység nem vezetnek célra. A
gyermeknevelésben is, mint mindenben, az arany középút a legjobb választás.
Higgadtan következetesnek maradni!
Szülőként a legnagyobb harcot a saját érzelmeinkkel vívjuk. A legnagyobb
ellenségünk a saját érzelmi kitöréseink. Képzeljünk magunk elé egy jelenetet:
– Egy öt év körüli kisfiú áll a járdán, sírásra görbülő szájjal, könnyes szemekkel, vele
szemben lehajolva hozzá egy vörös arcú, mutogató, ordító, magából kikelt anyuka.
Vajon kettejük közül ki hisztizik? Ki az, aki nem tud uralkodni magán? Ki szorul
valójában segítségre? Melyikük viselkedik tiszteletreméltóan? Ki vallott kudarcot?
Vajon egy ilyen helyzetben ki irányít kicsodát? Elárulom, a gyermek a szülőt. Hiszen
az ordítás, a kiabálás nem üzen mást, mint azt, hogy kudarcot vallottam, hogy
szülőként képtelen vagyok irányítóként, vezetőként, példás személyként helyt állni.
Kétségbeesett megnyilvánulás: Nem tudok hatni rád kisfiam, képtelen vagyok
szülőként helyes probléma megoldást kínálni neked. Képtelen vagyok magamtól,
önállóan nyugodt maradni, kérlek vedd át az irányítást kisfiam és viselkedj úgy, hogy
én ne forduljak ki önmagamból. A te döntéseid fognak bennünket mozgatni, nem
pedig az én döntéseim, pedig én vagyok a felnőtt, én vagyok a szülő! A gyermek ezzel
átvette az irányítást, nem csak a helyzet, de a szülő felett is. S ebben az esetben,
hogyan lehetne elvárható, hogy a gyermek tisztelje szülőjét és szót is fogadjon neki?
Másrészről az ordítással megfélemlítünk egy még kiforratlan személyiséget,
nevezetesen a saját gyerekünket, akit elméletileg a világon mindenkinél jobban
szeretünk.
Lehet, hogy kiabálással ideig-óráig elérjük a célunkat, tehát, hogy a gyermek
megteszi, amit akarunk, de hosszútávon a kapcsolatunkat romboljuk ezzel. Mert
milyen kapcsolatunk lehet valakivel, akit megfélemlítünk? Akár csak egyszer is?
A jó hír, hogy ebből a „tehetetlenség érzésből”, ami a kiabálásig vezet, van kiút, az
önuralmat meg lehet tanulni, de erről majd egy kicsit később a Bónusz leckében…