Hagyd hibázni a gyereket!

Tudjuk jól, a döntéseink, következményekkel járnak. Minden döntésünknek, tettünknek, a kimondott szavainknak következményei vannak. Mi, felnőttek, ezzel már tisztában vagyunk. De vajon a gyermekeink is?

Az, hogy tisztában vagyunk azzal, hogy bármit teszünk (vagy nem teszünk, mert akármilyen furcsa is, a „nem tenni semmit” is cselekvés, döntés) annak következményei vannak, önmagában még nem elég. Ezeket a következményeket ugyanis fel is kell vállalni. Felelősséget kell vállalni a döntéseinkért és azok következményeiért. De vajon, ezt tudják a gyermekeink is?

Ha jobban belegondolsz, te magad is azokat az embereket tiszteled a legjobban, akik minden döntésük előtt végig gondolják a lehetséges következményeket és mindig minden körülmények között vállalják is érte a felelősséget. A szülő is akkor válik tiszteletreméltóvá gyermeke számára, ha így tesz. Ráadásul, mint mondtam már annyiszor, a példa ragadós, a gyerek leginkább a példamutatásból tanul. És a példamutatáson kívül, hogyan tanulhatja meg a gyermek a következményeket? Ha hagyod hibázni. Azonban ezt, nagyon kevés szülő „engedi meg” gyermekének.

Nem hagyod hibázni

Miközben minden szülő azt szeretné, hogy gyermeke hamar megtanulja, hogy tetteinek, szavainak, döntéseinek súlya van, ezek következménnyel járnak, és a felelősséget is vállalni kell értük, ugyanakkor a szülők mindent megtesznek azért, hogy a gyereket megkíméljék a negatív helyzetektől. Például, mi szülők, szeretnénk, ha a gyerek felmérné ésszel, hogy a boltba nem azért megyünk, hogy drága játékokat, csokoládét vásároljunk, szeretnénk, ha emiatt nem is kezdene el hisztizni, hiszen tudnia kell, hogy a hiszti milyen következményekkel fog járni (anya dühös lesz, ki kell menni a boltból, úgyse kapom meg a vágyott játékot). Ha valami rosszat tesz a gyerek, elvárjuk, hogy álljon elénk, mondja el és vállalja érte a felelősséget. Ugyanakkor, mi szülők, ha látjuk, hogy a gyerek nem tud valamit megépíteni, megcsinálni, azonnal ugrunk és segítünk. Hogy megkíméljük a gyereket a kudarctól, így a kudarc élményétől, a kudarctól, mint következménytől….

Fontos lenne, hogy a szülők megtanulják elviselni, hogy gyermekük esetleg kudarcot vall, kínlódik, míg megold valamit, képesnek kell lenni arra is, hogy időnként végignézd, ahogy hibázik, miközben te, pontosan tudod, hogy hibázni fog, emiatt csalódott lesz…

Fontos, hogy gyermekeink megtanulják kezelni az esetleges sikertelenséget, meg kell tanulniuk tűrni a kudarcot. A gyermekek pedig az elkövetett hibáik, az átélt sikertelenség és kudarc hatására egyre jobban megtanulják megoldani a problémáikat, egyre sikeresebb megoldó képességük fejlesztése, fejlődése során. De ehhez elengedhetetlen, hogy megtapasztalják a kudarc ízét.

Hogy mindezt egy szülőnek szívfacsaró végignézni? Mindenképpen! Hogy könnyen elbizonytalanodhatsz közben, vajon jól teszed-e, ha hagyod szenvedni a gyereket? Naná, hiszen a gyerek születése pillanatában arra tesszük fel az életünket, hogy óvjuk, védjük, szeressük. De ha jobban belegondolsz, ezzel csak ártanál neki. Hiszen a kudarcélménnyel, a sikertelenséggel előbb vagy utóbb, de találkozni fog a gyerek. Mert nem sikerülhet mindig minden. Sokkal jobb, ha otthon, nyugodt családi körben ismerkedhet meg az első kudarcokkal, hibákkal. Persze nem arról beszélek, hogy hagyd leesni az ágyról, ha ugrál rajta, hagyd, hogy elgázolja az autó, ha átrohan az úton. Nyilván nem. Nem az a cél, hogy fizikai fájdalom árán tanulja meg a következmények fontosságát. Amikor azt mondom, néha hagyni kell a gyereket szenvedni, akkor arra gondolok, hogy hagyni kell próbálkozni, hagyni kell, hogy önállóan tegyen meg olyan dolgokat, amire korából fakadóan már képes. Hagyni kell, hogy újra és újra nekifusson bizonyos dolgok megoldásának. Hagyni kell, hogy megtapasztalja, a helytelen viselkedésének következményeit. Ha kiönt valamit, törölje fel, ha rendetlenséget csinál, pakolja el, ha szófogadatlan, anya rendre utasítja (szigorúan, higgadtan, nem kiabálva)…

A szülők szinte bármire képesek, hogy gyermekük jól érezze magát a bőrében. Minden akadályt elsöpörnek az útból és szinte minden feladatot elvégeznek helyette. Ennek van egy nagyon fontos mellékhatása: csökken a gyerek önbizalma. Szinte azt sugalljuk neki, megteszem helyetted, mert azt gondolom, te nem vagy képes rá. Azaz, a szülő nem tiszteli eléggé gyermeke képességeit. Ehelyett inkább az lenne a célszerű, ha a lehető legtöbbet és legjobbat várnánk el a gyerektől, természetesen, figyelembe véve a gyerek korát, személyes képességeit. A gyerekek pedig igyekeznek majd megfelelni szüleik elvárásainak.

Sose becsüljük le a gyereket! Hidd el, többre képes, mint gondolnád! És az sem baj, ha nem tökéletesen teljesíti az adott feladatot, de hagyd, hogy próbálkozzon vele!

Nem azt akarom mondani, hogy soha, semmilyen körülmények között ne segítsünk a gyereknek! Természetesen, van, amikor szüksége van a gyereknek ránk, a segítségünkre. Akkor menni is kell, hogy tudja, érezze, számíthat ránk, bízhat bennünk. De ha tudjuk, hogy valamit már ő maga is meg tud oldani, akkor azt ne csináljuk meg helyette.

Ha a gyerek nem csinálta meg a leckéjét és ez csak este derül ki, semmiképpen se csináld meg helyette! De azt se hagyd, hogy késő estig fent maradva megcsinálhassa. Hagyd, hogy az iskolában szembesüljön a következményekkel. Tudom, ez így első olvasásra, szinte már kegyetlennek hangzik, de hidd el, nem az. Azzal tennéd a legrosszabbat, ha helyette megcsinálod, és ezzel arra tanítod, majd anya mindent megold, elintéz, nekem semmit sem kell tennem. Mit gondolsz, melyik megoldás vezet ahhoz a célhoz, hogy többet ne felejtse el elvégezni a feladatát? Ha pedig attól félsz, hogy sérül a kapcsolatotok, mert hagyod, hogy szembesüljön a következményekkel, sőt, hogy vállalja a felelősséget a lustaságáért, akkor bizony ez is tévedés. De ne is dörgöld az orra alá, hogy te bizony megmondtad….

Szülőként nagyon okosan kell végig gondolnunk, hogy mely helyzetekben hagyjuk hibázni és kudarcot vallani a gyereket, és melyekben nem. A fizikai fájdalom megtapasztalása, mint azt már írtam, sohasem lehet cél. De a következmények megtapasztalása büntetés se lehet. Nem az a cél, hogy a gyerek szenvedjen, hanem hogy megszenvedje a megoldásig vezető utat, hogy megtapasztalhassa, hogy képes valamit megoldani, elvégezni, képes helyesen viselkedni! Például, az nem jó gondolat, hogy hagyjuk a gyereket késő estig fennmaradni, majd fáradtan óvodába, iskolába vinni, bízva abban, majd megtanulja, legközelebb hamarabb el kell aludni. Vagy hagyni, hogy télen nyári ruhát húzzon, mert majd megtanulja a hibájából, hogy szükség van a meleg ruhákra, nem hagyhatod a forró radiátorhoz nyúlni… Tehát, nem az a cél, hogy fölöslegesen kudarcos helyzeteket idézzünk elő. A cél az, hogy amire képes a gyerek, azt hagyjuk neki! Még akkor is, ha az nem megy elsőre! De mi tudjuk, hogy képes rá! Képes egyedül egy hatalmas lego várat felépíteni, még ha hússzor is kell nekiállnia, képes egyedül felvenni a pulóverét, még ha percekig küzd is vele, képes a tányérját, evőeszközeit a mosogatóba pakolni, képes a porszívót tologatni, port törölni, képes bocsánatot kérni, képes arra, hogy felmérje, ha nem csinálom meg a házi feladatot, annak következményei lesznek az iskolában.

A gyerekek minél inkább megtanulják apró hibáik enyhe következményeit, annál kevésbé fognak nagy hibákat véteni, komoly következményekkel. Kis döntéseiken keresztül ismerkedhetnek meg a felelősségvállalással, ami elvezeti őket a komoly döntések – komoly felelősség párosához.

A szülő feladata, nevelni gyermekét, nem pedig kiszolgálni őt. Próbáljuk meg nem túlfélteni, túlóvni, rátelepedni.