Kényeztetés – Jót teszünk-e a gyerekkel?

Minden szülő szereti a gyermekét. Hiszek abban, hogy nincs túl sok szeretet, egy
gyereket nem lehet túlszeretni. Azonban óriási különbség van aközött, hogy nagyon
szeretünk valakit és a kényeztetés között. A kényeztetés pedig nem abban merül ki,
hogy mindent megadunk, megveszünk a gyermeknek. A kényeztetés ennél jóval
többről szól.

A kényeztető szülőkre a legjellemzőbb, hogy megveszik a gyereknevelési könyveket,
tanfolyamokra iratkoznak fel, csoportokhoz csatlakoznak, ahol nevelési tanácsokkal
látják el őt. A cél, hogy kiderítsék, miként tudnák a leginkább szolgálni a
gyermeküket. Kiteszik a lelküket és az önbecsülésüket is az határozza meg, hogy
vajon jó szülők-e. Az önbecsülésük, magabiztosságuk csorbul, ha a gyermek nem
viselkedik jól, nem fogad szót, nem működik együtt velük, amire gyakran túlzásokkal
is reagálnak.

Elsődleges és legfontosabb célja az, hogy gyermeke boldog, kiegyensúlyozott és
sikeres legyen. Ezért bármit megtesz. A gyerek központi helyet foglal el az életében.
A mindennapokat és a kapcsolatait is ennek rendeli alá. És ezzel saját magát is a
gyereknek rendeli alá.
Gyakran esik túlzásokba. Mivel minden a gyerek körül forog, így a gyermek igényeit
igyekszik a lehető leghamarabb kielégíteni, és gyakran eközben még túlzásokba is
esik, folytonosan azon gondolkodva, mire lehet még szüksége a gyereknek, hogy még
jobban érezze magát, még boldogabb legyen. Agyonmagyarázzák a kéréseiket,
túltárgyalnak, túlreagálnak, miközben túlságosan figyelnek a gyerek érzéseire (amit
gyakran csak feltételeznek). Ezzel viszont azt érik el, hogy nem tudják érvényesíteni
az akaratukat, kérésüket. Parttalan, hosszú vitákba keveredik a gyerekkel. Elvész az
irányítás, az útmutatás. Mert nem arra koncentrál, ami a fontos, tudniillik, hogy
példát mutasson a gyereknek, hogy útmutatást adjon, hogy probléma megoldási
készséget tanítson, hanem a gyerek maga a lényeges a számára.
Túlzásokba esik abban is, hogy hogyan beszél a gyerekkel. Nagyon körültekintően
próbál meg fogalmazni, nehogy sérülést okozzon a gyereknek, próbál mindig nagyon
„kedves”, „odaadó” szülő maradni. Néha még negédes is. Mindent megtesz azért,
hogy a kapcsolata a gyermekével tökéletes legyen, szoros, szeretetteljes és hogy a
gyerek érezze, rá, mint szülőre mindig számíthat. Néha még akkor is, amikor a
gyermeknek épp nincs szüksége a szülő segítségére.
De hiszen ez csupa olyan tulajdonság, ami követendő, ami jó? Hát nem ez a feladata
egy jó szülőnek? – kérdezhetitek most sokan. Nem, nem ez a feladata a szülőnek
elsődlegesen. Természetesen szükség van a szeretetre, szüksége van arra a
gyermeknek, hogy őt úgy szeressék, ahogy van, olyannak, amilyen, elfogadják,
megbecsüljék, de ugyanakkor arra is szükség van, hogy tanítsuk, hogy kijavítsuk a
helytelen viselkedést. De egy körülrajongott gyermek túl elbizakodottá válik, aki nem
fogadja el más véleményét, csak a sajátját, aki nem tud és nem is hajlandó

alkalmazkodni senkihez és semmihez. Az elkényeztető szülő gyermeke azt tanulja
meg otthon, hogy minden körülötte forog, ő az első, az ő érzelmei, vágyai mindenkié
felett állnak. Ennek pedig később az a következménye lesz, hogy mindenáron ők
akarnak majd az irányítók lenni, és a hatalomnak egészen különleges jelentőséget
fognak tulajdonítani.
Szóval, nem a szeretet erőssége a kérdés, hanem az, hogyan nyilvánítjuk azt ki.
A kényeztető szülők úgy gondolják – bár ez sokszor nem is tudatos – hogy a gyereket
meg kell kímélni a negatív tapasztalatoktól. Óvatosak, aggodalmaskodóak, túlféltőek
és sokszor túl megértőek is. Biztosan találkoztál már olyan anyukával a játszótéren,
aki mosolyogva nézte, ahogy a kisfia elveszi más gyerek homokozó lapátját és
ahelyett, hogy rászólt volna a gyerekre és közösen visszaadták volna azt, nem tesz
semmit. Mert egyrészt, meg szeretné kímélni kisfiát attól a negatív tapasztalattól,
hogy nem lesz nála a homokozó lapát, másrészt pedig túlságosan is elfogadó
gyermeke helytelen viselkedése láttán, könnyedén a gyerek korára fogja.
A kényeztető szülő a gyerek életének minden részletét szeretné felügyelni. Szinte
minden percét a gyerekkel szeretné tölteni. Úgy gondolja, ő a legmegfelelőbb a
gyermek számára és nem bízik meg másban. Nehezen engedi el például a gyermeket
a nagyszülőkhöz, mert attól tart, ott nem kap meg mindent, ami a gyerek számára
fontos, nem úgy viselkednek a nagyszülők, ahogyan azt ő elvárhatónak tartja.
Amikor a kényeztető szülő gyermeke ellenáll, dacos, visszautasít, nem működik
együtt a szülővel, akkor a kényeztető mindent elkövet, hogy elsimítsa a feszültséget,
közben túl sokat beszél, túlmagyarázza, hogy miért szeretne elérni valamit és közben
szinte lelkiismeret furdalása van, hogy mit okoz a gyerekben. Sokszor hízelgéssel,
jutalom felkínálásával érik el, hogy a gyerek megtegyen valamit vagy helyesen
viselkedjen. Így viszont a gyerek egy nagyon fontos dolgot nem tanul meg, méghozzá
az önszabályozást. Az önszabályozásra azért van szükség, hogy tudjunk uralkodni a
vágyainkon, tudjunk késleltetni, alkalmazkodni.

A kényeztető szülő úgy gondolja, hogy szülő és gyerek egyenrangú felek. Úgy
gondolja, hogy kölcsönösen tisztelik egymást. Tehát, ha ő, mint szülő, ésszerű
magyarázatot ad valamire, hogy azt miért szeretné, akkor a gyermek elfogadja azt és
zokszó nélkül meg is teszi. Úgy gondolja, ha ő hajlandó méltányosan gondolkodni,
akkor a gyerek is úgy fog. De a gyerekek nem így működnek. Ha így működnének,
nem lenne szükség nevelési könyvekre sem. Akkor bőven elég lenne, ha az ötéves
Józsikának este anyukája hosszan, ésszerűen elmagyarázná, egyszer, s aztán soha
többet, hogy miért kell rendet tenni a szobájában és Józsika megértve anyukája
indokait, azonnal pakolna is. Én azonban nem ismerek ilyen ötévest. Sem. Vagy
találkoztál már olyan hisztiző gyerekkel, aki anyukája hosszas monológja után azt
mondja neki: – Igazad van anyu, a csoki tényleg rossz, hiszen tönkreteszi a fogaimat.
Igazad van, nem kérek! Egy kisgyerek még nem elég érett ahhoz, hogy partnerként
tekintsünk rá, hogy egyenrangú félként kezeljük bizonyos szituációkban. Vannak
helyzetek, amikor teljesen felesleges túlmagyarázni dolgokat, mert nem figyel a
gyerek, nem elég érett még az ok-okozati összefüggések megértéséhez. Van, amikor
csak a szigor és a következetesség hatásos. Persze, a kényeztető szülő is úgy
gondolja, hogy ő következetes és vannak szabályai is, amiket be akar tartatni a
gyerekkel. Csak épp a mód, a kommunikációs stílusa miatt nem ér el semmit.
A kényeztető szülő úgy gondolja, gyermeke képes minden helyzetben jó döntést
hozni, képes a helyes választásra és nagyon meglepődik, amikor azt tapasztalja, hogy
ez nem így van. Ilyen esetekben pedig sokat sérül az önbizalma. Csalódottá válik,
hogy gyermeke nem működik együtt vele, megharagszik, megsértődik és fel sem
merül benne, hogy ő maga is hibázhatott, rögtön a gyereket hibáztatja.
Pedig nem a gyerek rossz, csak a szülőnek nincs tekintélye.