A tekintélyelvű szülő
A korábbi cikkek során megismerkedhettünk a kényeztető szülővel, aki partnerként tekint gyermekére, majd a megengedő szülővel, aki behódol neki. Ebben a cikkben viszont a másik véglettel, a tekintélyelvű szülővel foglalkozunk.
A Tekintélyelvű Szülő
Kritizálja és elítéli a gyerek negatív érzelmeit, így túlzottan korlátozza őt abban, hogy
megélje azokat. Túlhangsúlyozza a szabályokat, az elvárásokat, a jó viselkedést. A
rossz viselkedést jellembeli hibának tartja. Úgy gondolja, a gyerek a helytelen
magatartásával akarja őt befolyásolni. Meggyőződése, hogy a gyereknek mindig,
mindenhol, minden helyzetben engedelmeskednie kell a szüleinek. Tehát nem a
gyermek belátására, józan eszére, elsajátított képességeire alapoz, hanem sokkal
inkább, a vak engedelmességre. Így, a tekintélyelvű szülő sem tanítja meg
gyermekének, hogyan szabályozza viselkedését, hogyan kezelje negatív érzéseit,
problémáit.
Nézzük meg az előbbi leckében említett példát, most a tekintélyelvű szülővel: a
szituáció ugyanaz. Anyuka a bevásárló központban ötéves kislányával, aki kinéz
magának egy babát, amiért hisztizni kezd. Hogyan kezeli ezt a helyzetet a
tekintélyelvű szülő? Elvörösödő fejjel, emelt hangon (esetleg konkrétan ordítva)
utasítja a gyereket, hogy azonnal hagyja abba a hisztizést! Kívülről nézve, ugyanolyan
– ha nem jobban – hisztérikus, mint a gyereke. Komoly büntetéseket helyez kilátásba,
ha mégse fejezné be a gyerek, magától. Viselkedésével „csak” megfélemlíti a
gyereket, aki lehet, hogy ennek hatására valóban elhallgat, de nem azért, mert így
megtanulta volna, hogyan kezelje csalódottságát, hogyan késleltesse vágyait, hogyan
gyakoroljon önuralmat. Ez utóbbit, még véletlenül sem tanulják meg a tekintélyelvű
szülők gyermekei. Rendszerint csak ideig-óráig, a szülőtől való félelmében nem tesz
meg dolgokat, de előbb-utóbb eljön az idő, amikor a gyerek, tekintélyelvű,
önuralomra képtelen szülője ellen lázadni kezd. (illetve, a különböző közösségekben
is a szülő példáján keresztül elsajátított uralkodást, ordítást produkálja, vagy épp
ellenkezőleg, mindig irányításra szorul majd, mert csak a vak engedelmességet
sajátította el gyermekkorában…)
A tekintélyelvű szülő gyakran agresszív, indulatos. Indulatait képtelen kordában
tartani. Ha a dolgok nem úgy alakulnak, ahogyan azt ő elképzeli illetve elvárja, akkor
fenyegetőzik, büntet, másokat hibáztat. Gyermekével való kapcsolatában úgy érzi,
szinte mindig bizonyítania kell felsőbbrendűségét, dominanciáját, hatalmát.
A tekintélyelvű szülő
• Úgy érzi, neki mindig, mindenben igaza van
• Parancsolgat a gyereknek
• Fenyegetőzik, ha a gyerek nem teszi meg azonnal, amit mond
• A gyereket ellentmondást nem tűrő utasításokkal látja el
• Mindenről maga dönt a gyerek helyett, még azokban az esetekben is, amikor
nyugodtan dönthetne a gyerek is (amire egyébként szüksége is lenne a
gyermeknek, mert a kis döntéseken keresztül tanulhatná meg a nagy döntések
meghozatalának helyes mechanizmusát)
• A büntetés eszközével irányítja a gyerek viselkedését (jutalmazni, dicsérni
nagyon ritkán szokott)
• Önmagát többre tartja gyermekénél, a rangsor elején ő maga áll
• Vasszigorral irányítja a család életét, kevés mozgásteret hagy gyermekeinek, a
gyerek a szabadságot még hírből sem ismeri
• Úgy gondolják, a gyereket „be kell törni”
A tekintélyelvű szülő nem foglalkozik azzal, hogy a gyerek hogyan érez, őt csak a
gyerek viselkedése érdekli. Számukra csak az a fontos, hogy a gyerek elvégzi-e a
dolgát és betartja-e az általa felállított szabályokat. A tiszteletlenség,
szófogadatlanság, visszabeszélés, ellenszegülés, mind-mind provokáció a
tekintélyelvű szülő számára.
Ugyanakkor, a tekintélyelvű szülők, amikor jó passzban vannak ( jól viselkedik
mindenki körülötte ), kifejezetten szórakoztató, kedves, elragadó személyiségek is
tudnak lenni. És ezzel nagyon össze tudják zavarni a gyereküket. Hiszen, amikor jó
passzban vannak, a gyerek szeret a szülővel lenni, szinte ráragad, mert boldog, hogy
anyu vagy apu épp nem rosszkedvű, haragos. De elég egy apró hiba a gépezetben és
a következő pillanatban megint magukból kikelve ordítanak, fenyegetőznek,
büntetnek, megfélemlítenek… Érzelmi hullámvasút a gyerek számára.
A tekintélyelvű szülő míg otthon kritikusan szemléli gyermekét, addig a külvilág
„támadásaitól” oroszlánként védi. Bárkitől, bármilyen helyzetben. Nem habozik
szembeszállni más felnőttel, gyerekkel, hogy megvédje csemetéjét. Tehát nem
kérdéses, a tekintélyelvű szülő is nagyon szereti gyermekét csak épp a kifejezés
módja nem helyes.
A tekintélyelvű szülő egy percig sem bizonytalan nevelési stílusában, hisz magában és
abban, hogy ő mindig, mindent jól csinál. Ha valami nem sikerül, vagy nem úgy,
ahogyan azt ő elképzeli, akkor sosem magában keresi a hibát, azonnal másokat, a
körülményeket okolja. Megrettentik és félelemmel töltik el gyereküket, hiszen
legfőbb nevelési eszközük a fenyegetés (ajánlom, hogy megcsináld, különben…), a
megfélemlítés, támadó módon való fellépés.
A tekintélyelvű szülők többsége, bármennyire is félelmetesek tudnak lenni a
gyermekük szemében, nem akarja tudatosan bántani a gyerekét. Egész egyszerűen,
fel sem merül bennük, hogy mit okoznak nevelési stílusukkal a gyerek lelkében, és a
velük való kapcsolatukat mindez hogyan rombolja. Nevelési stílusuk nem a szeretet
hiányából, vagy a nemtörődömségből fakad. Mélységesen szeretik gyereküket, csak
épp képtelenek jól kimutatni azt, sőt, a legtöbb esetben, képtelenek megélni a
szeretetüket…
A tekintélyelvű mindent azért tesz, mert úgy hiszi, így lesz jól nevelt, magabiztos,
kötelességtudó, alkalmazkodó gyermeke. A baj az, hogy ez a nevelési stílus éppoly
hatástalan, mint a kényeztető vagy a megengedő…