Vajon te következetes szülő vagy?

Szerző: | Család

Sokszor olvashattad, hallhattad már, hogy szülőként, az egyik (ha nem a legfontosabb), hogy légy következetes. Az egyik legnagyobb hibát, azonban én pont abban látom, hogy ez nagyon sok szülőnek egész egyszerűen, nem megy. Hullámzóan, szakaszosan, időszakosan működik, aztán nem, majd újra igen. Ennek azonban így semmi értelme. Illetve, hogy csak beszélnek, de nem cselekszenek. Azt mondjuk, következetesen. Azonban a végeredményt, a célt tekintve ez nem következetesség. Mondhatnám úgy is, hogy amelyik szülő csak beszél, de nem cselekszik, az következetesen következetlen.

Beszélni és nem cselekedni

A legtöbb szülő úgy gondolja, hogy a beszéd, a beszélgetés a legjobb módja annak, hogy a gyermeket rávegyék a helyes viselkedésre. Próbál ésszerű magyarázatokat adni a helytelen viselkedés helytelenségéről, próbál a gyerek lelkére hatni és bűntudatot ébreszteni benne, hogy tegyen meg dolgokat, vagy hagyjon abba valamit. Esetleg parancsokat osztogat, ne adj’ isten, fenyegetőzik, barokkos körmondatokba rejtett utasításokba bonyolódik. De nem cselekszik. Az önuralmat, a tiszteletet, az együttműködést csak a tetteken keresztül lehet megtanítani. A gyereknevelésben, szinte minden azon múlik, hogy hogyan cselekszünk, vagy nem cselekszünk.

Ezzel persze nem azt szeretném mondani, hogy a szavaknak nincs jelentősége. Dehogynem! A kommunikáció akkor hatékony, ha az tettekkel párosul. Nem elég beszélni, cselekedni is kell. Hogy mást ne mondjak, például, a példamutatás is cselekvés. Ezért az is nagyon fontos, hogy a szavaink mindig összhangban legyenek a tetteinkkel! Ha azt szeretném, hogy a gyerek ne ordítva hisztizzen, akkor én magam sem kérhetem ezt tőle ordítva ( azaz, gyakorlatilag magam is hisztizve)! Ha azt szeretném, hogy tartson rendet a szobájában, akkor nekem is rendet kell tartanom magam körül. Ha azt szeretném, hogy ne lógjon a tévé előtt, akkor én sem ülhetek állandóan előtte. Ha azt szeretném, hogy a kiskamasz, ne gyújtson rá, akkor én se dohányozzak…

Ráadásul a túl sok beszédnek (cselekvés nélkül), van egy hátulütője is. Mégpedig az, hogy előbb-utóbb csalódottsághoz, tehetetlenség érzéshez vezet. Hiszen a szülő, úgy érzi, ő mindent megtett, hogy gyermeke jól viselkedjen. Mert már százszor elmondta, százszor kért, százszor fenyegetőzött, de semmi. A gyerek a füle botját se mozgatja, továbbra se viselkedik úgy, ahogy a szülő szeretné. Ki ne lenne dühös, ha valamit már százszor elismétel, de annak semmi foganatja? Ki ne érezné magát ilyenkor rossz szülőnek, ne adj’ isten a gyereket rossz gyereknek? És ilyenkor lehet nagyon elrontani. Az egyik, amit a legtöbb szülő ilyenkor tesz, hogy elkezd kiabálni, büntetéseket kiosztani, sőt, nem egyszer hallottam már olyat is, hogy végső elkeseredésében, tehetetlenség érzésében, a szülő olyasmit vágott a gyerek fejéhez, amit később nagyon megbánt. Vagy a másik, ráhagyja a gyerekre, sőt, még ideológiát is gyárt hozzá a szülő, hogy ő, csak hagyja kibontakozni a gyereket, hadd menjen csak a maga feje után, majd megtanulja később…

A hatékony szülő azonban nem csak beszél, hanem cselekszik is. Az egyik korábbi cikkben említettem a rendrakás történetet, tudniillik, hogy a hatékony szülő nem fenyegetőzik, nem büntet, nem mond el valamit százszor, csak egyszer, aztán cselekszik, miszerint segít rendet tenni a gyereknek a szobájában, amivel példát is mutat, higgadt maradt, de egyben megmutatja a gyereknek az elvárt, helyes viselkedést is!

Tehát, ne ismételgessük magunkat, mint egy papagáj. Ha mást se teszünk, mint csak beszélünk azzal azt az üzenetet küldjük a gyereknek, ” tudom, úgyse fogsz szót fogadni, ezért elmondom, még egyszer, meg még egyszer, mert ezzel az én lelkiismeretem tiszta lesz, hogy én mindent megtettem, de te úgyse csinálsz semmit, ezért elmondom még egyszer. Nincs egy szikra tekintélyem sem, ezért inkább kérlellek, fenyegetőzök, büntetek.”

Jobban tesszük, ha csak egyszer mondunk el valamit, majd cselekszünk. Ezzel jelezzük, hogy mi, valóban komolyan beszélünk. Ne menjünk bele semmilyen vitába. Sokszor előfordul, hogy a szülő kér valamit a gyerektől, amit a gyerek nem akar teljesíteni, és gyakorlatilag meddő vitába bonyolódnak a szülővel. A gyerek, akár hisztizni is elkezd. Ilyenkor csak annyit kell tenni, mint egyszer elmondani, amit szeretnénk, ha a gyerek hisztizni kezd, egész egyszerűen magára kell hagyni.

Hányszor láttam már olyan jelenetet a játszótéren, hogy anyuka ül a padon, a gyerek a homokozóban pedig szórja a homokot más gyerekre. Anyuka szól egyszer, kétszer, tízszer, hogy „csillagom, fejezd be!”. A gyerek persze nem fejezi be, anyuka továbbra is távolról instruál. „Csillagom, nem szabad másokra szórni a homokot, fejezd be kérlek!” Csillagom persze folytatja tovább. „Csillagom, ha nem fejezed be, akkor hazamegyünk!” Ez a mondat, akár újabb tízszer is elhangzik anélkül, hogy bármi is történne. Mi lenne a helyes megoldás? Csillagomat figyelmeztetni egyszer, hogy amennyiben, ha újra megismétlődik a homokszórás, azonnal indulunk haza. Ha megismétlődik, azonnal összeszedni a gyereket és indulni. Vagy például, ha a gyerek nem akarja megírni a házi feladatát, csak egyszer figyelmeztetünk és kérünk, a következő lépés az, hogy a gyereket karon fogjuk (nem durván!), leültetjük az íróasztalhoz, mi magunk is mellé ülünk, és közösen elkezdjük megcsinálni a leckét! Ne hidd azt, hogy ebből a gyerek azt fogja megtanulni, nem kell nekem semmit sem megcsinálnom egyedül, megvárom, míg anya segít. Épp ellenkezőleg, ugyanis, egy idő után már magára hagyhatod a feladattal. Amit ebből a hozzáállásból megtanul, elsajátít a gyerek, hogy anyának szót kell fogadni, mert úgyis az lesz, amit kér!

Tehát, összefoglalva:
• nem elég csak beszélni, cselekedni is kell!
• a kommunikációnk legyen mindig összhangban a tetteinkkel
• a példamutatás nagyon fontos, soha ne várjunk el olyat a gyerektől, amiben
mi magunk nem járunk elöl jó példával!
• soha se fenyegetőzzünk, mert az csak a tehetetlenségünk bizonyítéka!