A szavak ereje

A szavaknak, milyen nagy erejük van gyermekeink lelkivilágára. Emlékszel még arra az időre, amikor gyermeked még nem tudott beszélni? Én, abban az időben, nagyon sokat morfondíroztam azon, vajon mire gondolhat a kisfiam, vajon
mit mondana, ha már tudna beszélni. Gondolom, ez veled sem volt másként.

És emlékszel még arra, mennyi időbe telt, míg megtanult beszélni? Hiszen a beszéd, a szavakban történő kommunikáció, tanulás eredménye. Idő, míg egy-egy szó jelentését elsajátítja a gyermek, s idő az is, míg a szavakhoz jelentést is párosít. A tanulás, mindig idő. Még egy olyan cselekvés esetén is, amit oly természetesnek tartunk. De ezen időszak alatt, nem csak a szavakat és jelentésüket tanulják meg a gyerekek, nem csak erre figyelnek. Figyelnek a gesztusainkra, a hanglejtésre, a mimikára és hozzákapcsolják a szavak jelentéséhez. Ezért képesek szinte azonnal megfelelő szituációkban használni a káromkodást is, amit véletlenül elcsípnek szüleiktől, vagy a környezetüktől anélkül, hogy a valódi jelentésükkel (hál istennek) tisztában lennének. Azt azonban tökéletesen értik, érzik, hogy csúnya és indulatokat takar. A szavak jelentősége kapcsán, azonban nem a káromkodásról szeretnék most írni neked, mert azt gondolom, azt minden szülő tudja, hogy kerülni kell és milyen hatásuk van. A káromkodást csak példának szerettem volna használni, hogy azonnal értsük, miért lényegesek a kimondott szavak. Mint például a címkézés, minősítés.

Címkézés, minősítés

A gyerekek nagyon jó megfigyelők, mindent elraktároznak, amit a szülő tesz vagy mond. És aztán egy idő után, el is kezdik használni ezt a tudásukat, amivel gyakran, zavarba is hozzák szüleiket. Emlékszem, amikor a kisfiammal vonaton utaztunk és felszállt egy kamaszkora közepén járó fiatalember, akinek pattanásos volt az arca. Kisfiam jó hangosan, hogy csak úgy zengett a vonat, meg is jegyezte: „- Nézd Anya, a bácsi nem fogadott szót és elvakarta a bárányhimlőt és most sebes az arca! ” Nem is tudom, melyikünk volt nagyobb zavarban, a fiatalember, vagy én. Persze kisfiam nem rossz szándékból tette ezt a megjegyzést, pusztán, tény megállapított. Hiszen, amikor bárányhimlős volt, annyiszor hallotta tőlem, hogy nem szabad vakarózni, mert sebhelyes, kráteres marad az arca, hogy tudását, előbb-utóbb használni is kezdte…Vigyázni kell a szavakkal, hogy mikor, mit mondunk, mert a gyerekbe beépül.

Mi szülők, hajlamosak vagyunk, túl sokat beszélni a gyerekek előtt, túl sokat minősíteni, túl sokat címkézni. Ezzel pedig akarva-akaratlanul, befolyásoljuk a gyermek gondolkodását és viszonyát a környezetével. Ráadásul, sok szülő, nem is veszi észre, hogy minősít. Ártatlan dolognak tűnik, pedig, nem az.

Ha egy gyerek túl sokat hallja azt, hogy ő ilyen vagy olyan, azt egy idő után, tényként fogja elfogadni. Kisfiam, sokáig nem köszönt az utcán, hiába kértem, hiába magyaráztam, hiába jártam elől jó példával. Nem és nem. Így, egy idő után, amikor nem köszönt valakinek, magyarázkodóan mondtam mindenkinek, szégyenlős. Így is gondoltam. Beskatulyáztam. A nem köszönés persze továbbra sem változott, és amikor egy idő után rákérdeztem, hogy mégis miért okoz gondot neki, hogy köszönjön, tágra nyílt szemekkel nézett rám: – Tudod Anya, én szégyenlős vagyok! Addig-addig hallgatta tőlem, míg maga is elhitte, megváltoztathatatlanként elfogadta, és már nem az volt a feladata, hogy megtanuljon köszönni, hanem, „én szégyenlős vagyok, tehát, nem kell köszönnöm!”. Igen, bevallom, én is hibázok, én sem vagyok tökéletes. Ez volt az a pont, amikor rádöbbentem, a szavaknak nem csak hogy erejük van, de bizony, determinálnak is!

Szép, okos, ügyes, ügyetlen, bohóc, akaratos, hisztis, lusta, buta, rossz, jó, barátságos, rendetlen, stb….Mind-mind olyan szavak, melyek nagyon sokszor elhagyják a szülők száját. A tiédet is. Mind mind olyan szó, melyek előbb-utóbb beépülnek a gyerekbe, és ekként is fognak gondolni magukra. Mert az esetek többségében, nem a cselekedetet, nem a viselkedést minősítjük, hanem magát a gyereket.

• ” Ó, kislányom, látod milyen ügyetlen vagy, már megint kiborítottad a vizet!”
• ” Nagyon szép ez a vár, de ügyes vagy!”
• ” Az én kisfiam, olyan okos, már tízig el tud számolni!”
• ” Mi ez a disznóól?! Hogy lehetsz ennyire rendetlen!”
• ” ugye milyen szép ez a gyerek?”
• ” Nem tudom leszoktatni a cumiról, annyira akaratos! „
• ” Az én lányom nagyon hisztis, az apja is az volt. De majd ő is kinövi. „

A példákat, a végtelenségig lehetne sorolni. Nem tűnik mindegyik ártalmasnak, de hidd el, hosszútávon, azzá válhatnak. Ha egy gyerek sokat hallja azt, hogy ő ügyetlen, akkor el is hiszi, és egy idő után, már próbálkozni sem mer megoldani, megcsinálni bizonyos dolgokat, mert ő ügyetlen. Az önbizalma pedig sérül. Ugyanúgy, ha azt hallja folyamatosan, hogy ő ügyes, alapvető tényként fogadja el ezt, és nem fogja elfogadni a kritikát, ha valamit nem jól old meg, vagy csinál, hiszen ő ügyes. Illetve, ha mégsem sikerül megcsinálnia, elkészítenie valamit, sokkal nagyobb tragédiaként éli meg a sikertelenséget, mert neki ügyesnek kellett volna lennie. Ha egy kislány sokat hallgatja, hogy ő milyen szép, tényként kezeli majd. De jönnek majd olyan helyzetek, amikor nem ő lesz a szép, hanem egy másik kislány, nem ő lesz a legszebb a közösségben, és ez iszonyatosan fogja bántani, hiszen addig azt hallotta otthon, hogy ő a szép. Illetve, lesznek olyan időszakok az életében, amikor nem találja elég szépnek magát, de mivel a szép kifejezés, mint állandó tulajdonság ragadt rá, ezért borzasztó érzelmi viharokat okozhat benne, „nem szépnek lenni”. Az akaratos gyerek akaratossá válik, a hisztis hisztissé, a rendetlen rendetlenné, ha elégszer hallja ezt, és elfogadja, meg sem próbál rajta változtatni, minek, hisz megmondták a szülei, nagyszülei, hogy ő ilyen. Pedig változhatna, de determináltuk. Megírtuk, kimondtuk a sorsát….

Nyilván, nem arra célzok, hogy soha de soha ne használjuk ezeket a kifejezéseket. De ne legyen állandó használatban! Dicsérni, kritizálni szükséges. De a gyerek viselkedését, cselekedeteit dicsérjük vagy kritizáljuk, ne pedig magát a gyereket. A ” de szép várat építettél!” pont elég dicséret a gyereknek anélkül, hogy minden alkalommal hozzátennénk, „de ügyes vagy!”. A gyerek így is büszke lesz a teljesítményére, és pont azt érti belőle, amit szerettünk volna elmondani (ügyes), anélkül, hogy minősítenénk őt magát is. ” De jól áll ez a ruha rajtad! De jól áll ez a frizura” pont elég anélkül, hogy „de szép vagy”. ” Ejnye, már megint kiöntötted a pohárból a vizet!”, a gyerek így is szégyellni fogja magát, nem kell még minősíteni is. Adjunk a kezébe egy rongyot, szivacsot, papírtörlőt, és mutassuk meg, hogyan tegyen rendet maga után. Ugyanez vonatkozik a rendetlen gyermekere is, tanítsuk meg rendet tartani maga körül, de ne kategorizáljuk őt magát. Ha egy gyerek a boltban hisztizni kezd egy csokoládé miatt, nem célszerű őt magát, rossz, hisztis gyereknek minősíteni, sokkal célravezetőbb, a helytelen viselkedését szóvá tenni és elmagyarázni neki, mi az elvárt, helyes viselkedés ilyenkor. Ha túl sokszor hallja, hogy ő hisztis, ez lesz számára a problémamegoldás maga. A hisztizés, és esze ágában se lesz más probléma kezelést megtanulni, hiszen ő hisztis és pont.

Itt tartom fontosnak megjegyezni azt is, hogy csínján bánjunk a dicsérettel és kritizálással is. A túl sok, mindkettőből árthat. A túl sok kritizálással bizonytalanná, bátortalanná tehetjük gyerekünket, ráadásul, a gyerekkel való kapcsolatunknak sem tesz jót. (Anya csak szid engem, nem is szeret.). Ugyanígy, a túl sok dicséret is kártékony lehet, túlzottan magabiztossá, kritikát nem tűrővé teheti a gyereket, a szülőtől pedig nehezebben fogadja el az utasításokat, tekintélyt. Egy rajongó rajongjon, ne utasítson. Fontos, hogy a kritika és dicséret arányban legyenek. Tudatosan törekedjünk arra, ha kritizálunk, akkor dicsérjünk is. Nyilván nem arra gondolok, ha nincs miért kritizálni a gyereket, csak dicsérni tudjuk, de egyensúlyra törekszünk, csakazértis keressünk valami kritizálni valót. Ilyen esetben inkább csökkentsük a dicséretek számát, ne vigyük túlzásba. Csak a valóban fontos dolgokat érdemes dicsérni, avagy kritizálni is. Próbáljunk meg egy kicsit nagyvonalúbbak lenni gyermekünkkel a hibák tekintetében.

A gyerekek időről – időre változnak. Születésükkor érkeznek hozzánk bizonyos temperamentummal, tulajdonságokkal, de ezek változhatnak nevelésünk, fejlődésük hatására. Befolyásolja viselkedésüket az is, hogy épp mely lelki érés korszakát élik. Folyamatosan változnak, érnek. Az, hogy épp most hogyan viselkedik, nem jelenti azt, hogy az megváltoztathatatlan. A viselkedés, cselekvés nem jellem, nem tulajdonság. Igyekezzünk hát, a viselkedésre és a tettekre koncentrálni, helyes mederbe terelni, gyakorlatias probléma megoldást tanítani nekik.